Minden bizonnyal voltak hívei a laposföld-elméletnek, az oltásellenességnek, a chemtrail-elméletnek – amely szerint a repülőgépek kondenzcsíkjai annak a bizonyítékai, hogy a repülőgépek mérget permeteznek ránk – vagy éppen a világot irányító illuminátus-összeesküvésnek. De ezek a tévhitek szétszóródva, egy-egy magányos képviselővel sokkal kevésbé veszélyesek, mint amikor a konteó-hívők virtuális hálózatba szerveződve folyamatosan erősítik egymásban a tévképzeteiket. Az olcsón előállítható, a felhasználói figyelem elrablásában professzionális megoldásokat alkalmazó, éppen ezért a közösségi platformokon villámgyorsan terjedő álhírek minden korábbinál láthatóbb és nagyobb hatású jelenséggé váltak. Ebben a platform alapú médiának akkor is jelentős szerepe van, ha nyilvánvalóan nem a Facebook, a YouTube vagy a Twitter idézte elő a háttérben meghúzódó, súlyos társadalmi problémákat.

Az információfeldolgozás során igyekszünk a lehető legkisebb erőbefektetéssel a lehető legnagyobb hasznot elérni, a haszon pedig végső soron nem más, mint a megszerzett információk által elért elégedettség, jóllét, a világban való helyes tájékozódás érzetéből eredő otthonosság. Azokat az információkat fogadjuk be nagyobb eséllyel és nagyobb hatékonysággal, amelyek elég egyszerű, befogadható magyarázattal szolgálnak a világról, és amelyek segítenek elhelyezni magunkat különböző közösségekben.

A kognitív gyengeségek között a legveszélyesebb éppen az, hogy alábecsüljük a saját korlátainkat, túlértékeljük a képességeinket. Az ún. harmadikszemély-hatás arra késztet mindannyiunkat, hogy biztosak legyünk benne, az általunk olvasott hírportál megbízható és tévedhetetlen, a mi döntéseink, szemben mások döntéseivel, mindig valós tényeken alapulnak, ráadásul mi, szemben másokkal, védettek vagyunk a kognitív torzításokkal szemben is. Csak másokat lehet becsapni, minket nem. Azt hisszük, mi mindenki másnál jobban értjük az összefüggéseket, ellenállóbbak vagyunk a manipulációval szemben, jobban meg tudjuk különböztetni a valótlant a valóstól. Ráadásul utólag mindig igazolva látjuk magunkat. Akárhányszor kimondjuk, hogy „tudtam ám az elejétől fogva”, minden esetben az ún. utólagos okoskodás mögé rejtőzünk.

Természetesen csak a rendelkezésünkre álló információkból dolgozhatunk, ezért fel is nagyítjuk azokat a jelenségeket, amelyekről vannak ismereteink, miközben nem foglalkozunk azokkal a magyarázatokkal, amelyek megértése további erőfeszítéseket igényelne tőlünk (elérhetőségi heurisztika). Lényegében minden vallás meghatározó eleme, hogy a nemtudást, az események megértésének korlátozott képességét misztikus elemekkel pótolja.

Gyengeségeink közé tartozik továbbá az ún. megerősítési torzítás, azaz az, hogy az elérhető információk közül önkéntelenül is azokat választjuk ki, amelyek megerősíti a világképünket, beleillenek abba a mintázatba, ahogy a valóságról gondolkodunk. Ezért is olvassuk legszívesebben azokat a hírportálokat, amelyek azt írják, amit már eleve gondoltunk a világról, és ezért is mutatja a Facebook egyre inkább azoknak az ismerősöknek a bejegyzéseit, akikre amúgy is gyakrabban reagálunk. A megerősítési torzítás akkor is információs buborékba, információs komfortzónába zár, ha egyébként találkozunk a sajátunknak ellentmondó információkkal és véleményekkel. Minél inkább olyan közegben mozgunk, amely folyamatos pozitív visszajelzésekkel – lájkokkal – megerősít minket a saját álláspontunkban, annál határozottabban utasítjuk el az ellentmondó információkat. Az ilyen információ érdektelenséget vagy dühöt vált ki belőlünk, de ha elég erős körülöttünk a buborék, akkor biztosan nem késztet minket a saját álláspontunk felülvizsgálatára. Az információs buborék párbeszéd és vita helyett legfeljebb indulatos szóváltást tesz lehetővé.

Az álhírekkel szembeni védekezés első lépése tehát az, hogy elfogadjuk: minket is be lehet csapni.

Ez a cikk eredetileg a Hive Mind blogján jelent meg.